Nos, csütörtökön voltam először kint a telepen. Vicces, hogy milyen sokat paráztam a helyijárat miatt, de nem volt semmi gond. Sőt, a sofőr is aranyos volt. Megkérdeztem, merre megy, először egy "Arra, ki a buszmegállóból!:D" mondatot felelt, majd mikor látta, hogy tényleg nem vágom, hogy merre megy, mondta hogy a laktanyák felé, s azt is elmondta, hol kell leszállnom. Ráadásul! Minden megállónál hátranézett rám, hogy fent vagyok-e még, és mikor lekellett szállnom, szólt, hogy most kell szállni:D
A főnökkel kicsit félreértettük egymást, mert ő úgy gondolta, hogy a házához menjek, ne ki a telepre, és kertészetbe akart beosztani. Nos, már mindegy, maradhatok a kutyáknál (hálistennek). Egy 35 éves nővel kell együtt dolgoznom. Nem épp olyan a munka, mint amilyennek elképzeltem. Bár, első alkalom után ki tudja, mi változik még. Először elmondta, melyik kutyákhoz szabad bemennem, és kiket hagyjak inkább békén (amiből semmit nem értettem, mert folyton ugattak, szóval mintha semmit nem mondott volna...). Később vittem inni néhány kutyának, takarítani első alkalommal még nem kellett, inkább a csendes megfigyelő pozícióját töltöttem be, hogy következő alkalommal menjen. Az itatás után szalmát hordtam a kennelekbe. 10:23-kor elengedett, mondván nincs több munka, hétfő-szerda-pénteken van sok teendő. Besétáltam a városba, mivel a helyijáratom későn jött volna, 11:30-ra beértem, s vártam 2 óra hosszát a buszomra... Végülis gyorsan eltelt, olvastam. Megbeszéltük, hogy hétfő-péntekenként fogok járni, ergo holnap is kell mennem. Eggyel későbbi busszal megyek, amivel nem biztos, hogy elérem a helyi járatot, de ha mégis, akkor azzal fogok járni, nem a korábbival. Azért az a 20 perc sokat számít ám!:D Amennyiben lekésném a helyit, egészen biztosan állítom, nem fogok 6 kilométert sétálni, hogy aztán visszafelé is sétálhassak ugyanannyit... Felhívom, hogy lekéstem a buszt, és nem tudok bemenni. 

Biztosan tudjátok, hogy aki 2016 után érettségizik, annak fel kell mutatnia a 11. évfolyamig 50 óra közösségi munkát, amit ő végzett el. Nos, én elhatároztam, hogy bárhová elmegyek dolgozni, de emberek közé nem. Utálom az embereket. Eddig egyetlen embert szerettem, szeretek teljes szívemből, de benne is félek bízni, s bármennyire szeretném, nem tudom elhinni egy szavát sem. Tönkretettek az emberek. Eldöntöttem, csak állatok közé megyek elvégezni a közösségi szolgálatot, ők legalább hálásak lesznek a segítségemért. Kinéztem a városban egy menhelyet, ahová nyáron kezdenék el járni. De persze, szüleimnek nem tetszik. Azt mondják, hogy ahol lovagolok, majd elintézzük, hogy leigazolják nekem munka nélkül az 50 órámat. Nem értik meg, hogy én ezt nem szeretném. Tényleg szeretnék elmenni menhelyre, kivinni sétáltatni a kutyákat, etetni őket, kifésülni a bundájukat. Törődni velük. Mert ők örökké hálásak lennének a törődésért. Mindig azt hajtogatták a szüleim, hogy elkéne mennem dolgozni. Ne csak üljek itthon mindig. Mozduljak ki. Most, mikor elhatározom, hogy segítenék egy menhelyen, kinézem a menhelyet, barátnőmmel iskola vége után mennék megnézni, s megkérdezni tőlük pár dolgot, hirtelen megváltozik a véleményük. Miért? Miért nem lehet egyszer úgy, ahogy én szeretném?!