Tegnap éjjel bemondta az unalmasat a routerünk. Hihetetlen mód megörültem neki, és csodálatos képességeimnek hála rájöttem, hogy nem, egészen biztosan nem az USB-s egérrel valamint billentyűzettel megáldott körömlakkfoltos monitorú laptopom a bűnös, mivel a telefonom sem kapcsolódott a Wi-Fire. Gondoltam, majd reggelre megjavul. Hahaha. Szerintem én sem gondoltam komolyan. Ugyanúgy rossz volt, korlátozott csatlakozási lehetőségre fogta szeretett nyugdíjazott gépezetem. Követtem az utasításokat, és megpróbálkoztam a router újraindításával. Meglepődve vettem észre, hogy itt valami gond van, mert nincs reset gomb a dobozon. Aztán rájöttem, hogy van egy elrejtett hosszabbítónk a számítógép asztala alatt. Amibe a router van bedugva. Hogy megörültem én magamnak, mikor mindent kitéptem, majd mindent vissza, és visszavarázsoltam a Wi-Fi kapcsolatot... :D

Hihetetlen, hogy vannak olyan emberek, akik nem tartják tiszteletben a másik kérését. A legszebb az egészben, mikor az a személy szegi meg az ígéretét, aki előtte hónapokig azt szajkózta, hogy mennyire szeret. Undorító. Ja, és arról meg már ne is beszéljünk, hogy tökéletesen jól tudja, mennyire félek bízni az emberekben, mennyire félek bárkinek bármit is elhinni. Csak azért is átsétál az érzéseimen. És miután szépen bemocskolt a saját életembe, amibe neki tulajdonképp semmi beleszólása nem lenne, van mersze azt mondani, hogy az érzései nem változtak, és ugyanúgy szeret. Ha ha ha. Röhög a vakbelem. 
Miért hiszi mindenki azt, hogy van bármi beleszólásuk az életembe? Mi jogon próbálják irányítani az életemet? Undorító egy faj az ember... 
- Megígéred?
- Megígérem.
Másnap délután hallom, hogy az ígéret nála nem számított semmit - hiába ígérte annak, akit elméletileg jajj de nagyon szeret. Számomra felfoghatatlan, hogy mi szükségét érezhette annak, hogy beleszóljon az életembe, pláne úgy, hogy ebben a dologban nem csak én, hanem egy harmadik személy is érintett volt. Köszönöm, egy élmény volt kimagyarázni magamat annál a harmadiknál, de sikerült. Sajnálatos dolog, hogy attól, mert a szintén érintett személy, aki legyen B., nem haragszik, és nem hitt neki, én még nem felejtek. Mindent megbocsájtok, de minden raktározódik a fejemben - és néha már úgy érzem, felrobbanok, nem bírok el több csalódást, főleg nem ugyanattól a személytől. 
Csak hát mindig megbocsátok. Tudja a franc, hogy miért...

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy nem szeretnék egyet sem. Nem vagyok az a babázós típus, aki elolvad egy párhónapos kisbaba láttán, vagy a babakocsihoz rohan, hogy megnézhesse a benne fekvő gyereket. Az állatokat mindig is jobban szeretettem, és sokáig úgy tartottam, inkább 3 kutya, 2 macska, és egyéb más állatok, mint akár csak egy gyerek is, aki hónapokig (évekig) nem tud beszélni, csak gügyög, mindent elpakol, sír, estébé. Viszont egy pár hónapja elkezdtem úgy érezni, hogy majd, idővel, talán tíz év múlva lehet, hogy jó lenne egy (szigorúan egy, többet nem szeretnék), lehetőleg lány. Persze lehetne fiú is, de egy lány gyereknek jobban örülnék. És miért egy? Mert több gyerekes családokban úgy vettem észre, hogy elnyomva érzik magukat - nem jut mindenkinek ugyanakkora törődés, szeretet, mint a másiknak, és nem szeretném ha felmerülne ez a probléma... Kicsit kusza lett, ismét, de... Nem vagyok a legjobb passzban, így picit nehezemre esik fogalmazni :)

Ja, és tudom, kevés embert érdekel eme fontos közlemény, de éjjel lejelszavazom a blogot, egy picit nagyobb változáson esik át :)

Mégis bementünk barátnőmmel a városba - nem fájt az ujjam, nem is vérzett, járni is tudtam, gondoltam, miért ne? Nos, egy dolgot nem vettem figyelembe: Felszakadhat a seb... Ennek a kis figyelmetlenségemnek köszönhetően véres zoknival tértem haza, úgy, hogy mindebből semmit nem vettem észre a buszon sem, csak mikor hazaértem... Rendesen megijedtem, azt hittem sürgősségire kell mennem, vagy valami, de szerencsére nem, elállt a vérzés, bár félek járni, nem szeretném hogy máskor is felszakadjon...

A kihívás pedig: Karrier, vagy család? Karrier. Miért? Akármilyen rosszul hangzik, az csak hoz valamennyi pénzt. A család... vagy eltartanak (amit nem szeretnék), vagy megy a pénz... Ahogy jön, úgy megy... Remélem, érthető. Maximum egy gyereket szeretnék, többet nemigen. Tizenhat évesen úgy gondolom, célszerűbb előrébb helyezni a karriert, és utána a családot. Ha a kettő dolog között úgy kéne választanom, hogy a másikról teljesen lemondok, nem tudnék választani.

Először is: Mielőtt fürdővizet engedtek magatoknak, nézzetek jól körül a földön, nehogy véletlen végighúzzátok a nagylábujjatokat egy törött körömlakkos üvegen... Nem jó érzés, higgyétek el nekem!:D Na, de a kihívás.

10 év múlva 26 éves leszek. Készítsétek a nevetőizmaitokat - akkor már szeretnék egy (vagy inkább A) cirkuszban dolgozni, sőt, akár fellépni is. Szeretnék egy saját lakóautót, és természetesen mellé jogosítványt. Persze egy komoly kapcsolat is jól jönne - és az se lenne baj, ha az illető a cirkuszban dolgozna, a távolság miatt. Így leírva telhetetlennek tűnhetek a szemetekben, viszont egyik dolog következik a másikból -> a cirkuszhoz kell lakókocsi/lakóautó, amihez kell jogosítvány is, hogy eltudjam vezetni. Körülbelül egy hete kaptam egy ördögbotot - amivel minden nap gyakorolok. Persze nem csak azért, mert jó szórakozás, hanem mert remélem, hogy 10 év múlva ismert leszek a cirkuszok között, egy saját magam által kitalált tüzes ördögbot számmal. 
Szóval, hogy mit gondolok, hol tartok 10 év múlva, 26 évesen? A CIRKUSZban, mint fellépő, (tüzes) ördögbot(ok)kal. 
Igen, sokan mondták már, gyerekes "cél", mégis a lehető legkomolyabban gondolom - és nem csak azért, mert reflektorfény, csillogás, meg mert "izgi".

Beleszerettem ebbe az életmódba.