Képzelem, hány embert érdekelhet, én magam is annyiszor leírtam már ezt a történetet (nem blogra, füzetekbe, barátaimnak, kíváncsi ismeretleneknek), hogy már én is unom írni. Viszont mivel más téma nem ugrott be, írni viszont szerettem volna, jött ez - hátha valaki mégis kíváncsi lenne rá, hogy hogyan lehet beleszeretni ebbe az életmódba, pláne abban az életkorban, mikor a bulikon kéne járnia az agyamnak, apám szerint legalábbis. 
Történt egyszer, 2012 áprilisában, hogy apa egy cirkuszi plakátra lett figyelmes a városban - kiszálltunk a kocsiból és megnéztük. Amint hazaértünk rákerestem a cirkuszra anya kérésére - azaz kerestem volna, de olyan szinten nem érdekelt, hogy a nevét se jegyeztem meg, apám segített ki. Mivel az előadások pont húsvét hétvégéjére estek, anya kitalálta, hogy milyen nagyon szuper húsvéti ajándék lenne ez a cirkusz... "Repestem az örömtől", mert hát miért akar engem 13 évesen cirkuszba vinni, nagy vagyok én már ahhoz. Ekkor felajánlotta, hogy jöhet a barátnőm is, ezért mondtam igent. Viszont kedvem még mindig nem volt hozzá. Aznap az eső is esett, ám estére elállt, így elúszott a remény, és autóba ültünk, mentünk a  cirkuszhoz. Tiszta sár volt minden, én meg fehér cipőben csúszkáltam be a sátor alá - ahol meg is jegyeztem a jegyszedők előtt, hogy milyen mocskos lett az új fehér cipőm... 18:00-kor kezdődött volna az előadás, és kétpercnyi késés után kiakadtam, hogy én most megyek ki, hat órási előadásra jöttem, nem hat óra két percesre. Aztán elkezdődött - unottan hallgattam a porondmester beszédét.  Majd jöttek a fellépők - vadállatok, pónik, légtornászok, bohócok, zsonglőrök - minden, ami megszokott egy cirkuszban. Valami mégis más volt. Szünet után kezdett idegesíteni a barátnőm folyamatos beszéde, hogy kritizálja a ruhákat, az embereket. Mire vége lett az előadásnak, szomorúan vettem tudomásul, hogy ennyi volt, haza kell mennem - pedig úgy maradnék még... Ekkor még mindenki azt hitte a családban, hogy csak fellángolás, semmi több. 2 hónappal később egy másik cirkuszba is elmentünk - ám a munkások modora csapnivaló volt, feszengve ültem végig két órán keresztül, nem tudtam elengedni magam - ám mikor ennek ellenére tovább szerettem a cirkuszokat, éreztem hogy ez több lesz. 2012-ben több cirkuszba már nem mentem - 2013-ban viszont 5-be is, amiből 2 ugyanaz a cirkusz volt - számomra a legjobbak. Mikor Balatonfüredre utaztunk 3 órát, én részben azért hogy újra láthassam őket, halovány gondolatként megfordult a fejemben, milyen érzés is lehetne velük dolgozni. Járni a városokat, stb. Elkezdett tényleg komolyabban érdekelni a dolog.  Viszont hiába voltam még 3 másik cirkuszban - valami kötött az elsőhöz, az Eötvöshöz. Mintha egy láthatatlan szál odahúzna. Ősztől már "hozzáértő" szemmel vizsgáltam a cirkuszokat - megfigyeltem, hogy hányan lehetünk, a fellépőket, a színvonalat, a körülményeket - láttam kellően visszataszító dolgokat is, ám ez már nem tántorított el a célomtól - szeretnék velük utazni. Azt, hogy fellépni is szeretnék, fél éve határozhattam el - ám azt, hogy mivel, csak egy hónapja. Rengeteg minden történt 2012.04.07-e óta, hihetetlen mód felfordult az életem, és lettem egyik pillanatról a másikra a lóbolond lányból cirkuszos. 
Érdekességképp megemlíteném, hogy mikor 2012 húsvétján voltam a cirkuszban, egy személy arca megragadt bennem - majd rátaláltam Facebookon, Balatonon is összefutottunk, idén pedig neki köszönhetően tekinthettem meg kétszer is az előadásukat - ijesztő, hogy mennyivel másabb lenne most minden, ha mégse megyek el akkor az előadásra, ha nem találom meg Facebookon.. Belegondolni is félek.